Sajnálom, hogy nem láthattunk jobb focit a világbajnoki döntőben, bevallom őszintén, a támadó felfogást képviselő két együttes csatájától többet vártam. Durva meccs volt a vébé-finálé, amelyen a spanyolok megérdemelten nyertek.

Ami erről a döntőről mindenek előtt, illetve évek múlva majd elsőként az eszembe jut, az az, hogy milyen durva mérkőzés volt. Két olyan csapat találkozott egymással, amely döntően a támadófutballt részesíti előnyben, mégis roppant kevés alkalommal adódott gólszerzési lehetőség a játékosok előtt, a kaput pedig alig találták el.

A spanyolok megérdemelten nyerték meg az összecsapást, mert ellenfelüknél azért több helyzetet dolgoztak ki, és a játékuk is rendezettebb volt, bár a tőlük korábban megszokott szintet nem tudták hozni. Ezt annak tudom be, hogy a hollandok nagyon sokat dolgoztak, rengeteget futottak, és ezzel megakadályozták a spanyolok passzolgatós játékát. Legalábbis próbálkoztak vele. De ismét ki kell emelni a keménység határát sok esetben jóval túllépő holland védekezést – Van Bommellel az élen –, ami szintén meghatározta a találkozót.

Hollandia támadójátéka az, ami messze elmaradt a vártól, lényegében arra koncentrálódott, hogy indítsuk el Arjen Robbent, aztán majd lesz valami. De nem volt jó napja a szélsőnek, két óriási helyzetet elhibázott, van ilyen. A szomorú az, hogy ezen kívül semmi ötletet nem véltem felfedezni a játékukban.

Szuper meccs volt a Hollandia–Uruguay elődöntő, nagyon remélem, hogy a Németország–Spanyolország összecsapás is hasonlóan izgalmas és színvonalas mérkőzés lesz. A hollandok megérdemelték, hogy a döntőbe jussanak, mert egyrészt jó a csapatuk, másrészt ezt már sokadszor be is tudták bizonyítani.

Persze, jó csapatnak szerencséje is van, a szerzett góljaiknál ezúttal sem álltak hadilábon vele. Az első találatuk előtt szabálytalankodtak, amit nem fújt le a játékvezető. Ez azonban nem sokat von le Giovanni van Bronckhorst érdeméből, aki szerintem a világbajnokság gólját lőtte. A másodiknál, amely szintén fontos volt, hiszen ismét vezetést szereztek a hollandok, Wesley Sneijder lövése egy védőn pattant meg.

Az uruguayi együttes ezen a találkozón is bizonyította, miért a torna egyik legszimpatikusabb válogatottja. Diego Forlán pedig az egész világbajnokság egyik legjobbjaként ismét vezére tudott lenni csapatának. Az uruguayi labdarúgás és a válogatott tagjai is sokat profitálnak ebből az eredményből, úgy szakmailag, mint gazdaságilag, hiszen az értékük is megnőtt a vébé ideje alatt.

Nekem azonban még mindig a németek a legmeggyőzőbbek, így a mai elődöntőben is rájuk tennék, miként a fináléban is. Persze, előbb a spanyolokat kell búcsúztatniuk, kérdés, hogy Thomas Müller hiányát mennyire képesek elviselni, őt hogyan tudják pótolni. A spanyolokat Fernando Torrestől féltem leginkább, akinek nem ez lesz pályafutása legjobb világeseménye, ez egyértelmű, elég rossz formában játszik a tornán, mégis ragaszkodnak hozzá.

A hollandok bátran támadnak, persze ehhez van játékosanyaguk is, Sneijder és Robben klasszis, bár ők azért nem zárnak vissza védekezni. Ezzel is teret adnak az ellenfélnek, de ettől élvezhető az a mérkőzés, amelyen ők játszanak. Hagynak területet a riválisnak, viszont ha előttük adódik tér, akkor azonnal veszélyt tudnak kialakítani.

Több helyen hallottam kritikát a hollandok nem éppen sportszerű védekezési stílusáról. Erről az a véleményem, hogy mindig is voltak, így most is vannak – és vélhetően lesznek is – olyan védekező játékosok, akik arra játszanak, hogy az ellenfelüket megfélemlítsék. Ilyen most a hollandoknál Mark van Bommel, aki azért annyira visszafogta magát, hogy a játékvezetők ne kiszúrják ki maguknak. Az uruguayiak ellen a hajrában hátulról úgy döntött fel egy ellenfelet – még véletlenül sem volt köze a labdához –, hogy még ő nézett szemrehányóan, miközben „óriási" fájdalmai voltak borda tájékon. Ügyes...

Kicsit sajnáltam a brazilokat, mert eldönthették volna az első félidőben a meccset, de nem tették ezt meg, és ráfizettek. Nem tettek meg mindent azért, hogy növeljék az előnyüket, pedig tudhatták, hogy ezen a szinten egy gól előny nagyon csekély.

A hollandok egy szerencsés góllal ugyan, de egyenlítettek, és ezután jobban játszottak, végül pedig megérdemelten jutottak tovább.

Előzetesen a brazilok továbbjutására tippeltem, mert csapatként jobbnak tartom őket a hollandoknál, de nem mindig az jut tovább, aki jobb játékerőt képvisel.

Nem irigylem Dungát, hiszen Brazíliában elvárják a győzelmet, sőt a látványos játékot! Ez a csapat most nem játszott igazán szépen, ráadásul nyerni sem tudott. Azt gondolom, hogy a játékosállomány meg lett volna a győzelemhez és a közönségcsalogató focihoz.

Egy brazil csapatnak nem védekezésben meg taktikában kell nagyot produkálnia, azt hagyják meg az európai válogatottaknak… Nekik bizony szép focit kell játszaniuk!

Visszatérve a hollandokhoz, biztosan nagy lökést ad nekik ez a győzelem, de nem feltétlen ők a legesélyesebbek a világbajnoki cím megnyerésére. Nehéz jósolni, az argentinok és a németek is nagyon jók.

Az esti mérkőzésen Ghánának szurkolok, mint már írtam korábban, jobban örülök, ha több földrész képviseli magát a világbajnokság élmezőnyében. Mindenesetre Uruguay ellen nem lesz könnyű dolguk az afrikaiaknak, ha Forlán jó formában játszik, az uruk könnyedén megnyerhetik a mérkőzést, és bejuthatnak a négy közé, ami óriási siker lenne a dél-amerikai ország számára.

A gól nagyon hiányzott a Paraguay–Japán mérkőzésen, a korai gól eddig mindig jót tett a találkozóknak, bizonyára így lett volna ezen az összecsapáson is. Előzetesen ezt a két csapatot tartottam a legjobb tizenhat mezőnyében a leggyengébbnek, így nem is lehetett többet várni, de nem is hozott többet a meccs…

Mivel Paraguay a spanyol–portugál csata győztesével találkozik, azt gondolom, hogy bárki is lesz az ellenfele, véget ér a vb-szereplése. Biztos vagyok benne, hogy az esti találkozó sokkal jobb lesz, és hamar születik egy gól, amely után nagyon izgalmas ütkezet várható.

Tegnap a papírformának megfelelően a brazil és a holland csapat jutott tovább. A hollandok, akárcsak ma Paraguay és Japán, a biztonságra törekedtek, és Robben zsenialitásának köszönhetően meg is szerezték a vezetést a szlovákok ellen.

Nagyon meglepődtem volna, ha Hollandia ebben a szakaszban búcsúzik, bár meg kell hagyni, kellemes meglepetés volt számomra a szlovák csapat játéka. Szomszédaink fizikálisan utolérték az élmezőnyt, de nem tartanak ott, hogy egy holland szintű csapatot búcsúztassanak a világbajnokságtól.

Nem hiszem, hogy csak szerencsével jutottak el idáig, hiszen az olaszok legyőzése óriási bravúr volt, amivel megérdemeltek a tizenhat közé kerülést.

Nagyon vártam a Németország–Anglia nyolcaddöntőt, hiszen az előjelek alapján kiegyenlített erőviszonyokra és nagy mérkőzésre volt kilátás, végül elég egyoldalúvá vált a találkozó, és teljesen megérdemelt, magabiztos német továbbjutást láthattunk, mert az angolok gyorsaságban nem tudták felvenni a versenyt ellenfelükkel.

Az első húsz percben nemigen forogtak veszélyben a kapuk, már-már el is könyveltem magamban, hogy egygólos mérkőzést láthatunk, amikor egy hatalmas angol védelmi hibát kihasználva vezetéshez jutottak a németek, és a mérkőzés összképe is teljesen megváltozott.

A németek tulajdonképpen simán tettek szert kétgólos előnyre, a „segítőkész” angol védelem asszisztálása mellett. Azt azonban már csak azért is nagyon sajnáltam, hogy az angol szépítés után a szabályos egyenlítő gólt érvénytelenítette a játékvezető, mert akkor igazán izgalmas lehetett volna a mérkőzés.

Az angolok szerintem összekapták volna magukat, mert sebességben láthatóan óriási különbség volt a két együttes között. Bár az megítélés kérdése, hogy a németek voltak-e gyorsabbak, vagy az angolok lassabbak. Mindenesetre meglepő volt ez a ritmusbeli különbség. Németország remekül és eredményesen kontrázott, az angol védelem meg finoman szólva sem állt feladata magaslatán.

Olyan gólt, mint amelyet Miroslav Klose szerzett, legfeljebb serdülőmeccseken látni. Elképesztő nagy figyelmetlenség volt ezen a szinten. Egy kapuskirúgásnál nagyon sok ideje van a középhátvédnek a helyezkedésre, kiszámítani a labda ívét, és fél szemmel nyomon követni a közelben lévő csatárt. Itt azonban helyezkedési hibák sorát láthattuk az angoloktól.

Az angol csapatból szerintem mindenki képességeitől elmaradva szerepelt, a legfeltűnőbb Wayne Rooney szenvedése volt. A vébén is, de különösen ezen a nyolcaddöntőn. Nagyon bizonytalanul kapcsolódott be a játékba, az angolok leggyengébbje volt, pedig egy őszi formában játszó Rooney nagyon hiányzott az angol csapatból, ráadásul a posztja is „üresen" maradt, miután támadóként nem tudott érdemit hozzátenni a találkozóhoz.

A németek közül pedig alighanem mindenki tudása legjavát adta. Különösen Mesut Özil tetszett, aki sok támadásban van benne, remek meglátásai vannak, jól kapcsolódik be a játékba, de kicsit érződik még rajta a rutintalanság, többször kapkod, emiatt pontatlan néha a befejezéseknél.

Azt nem tudom, meddig juthat ez a német együttes, mert a negyeddöntőben mindenképpen olyan együttessel találkozik majd, legyen az Argentína vagy Mexikó, amely sebességben inkább hozzájuk közelít, mintsem a vasárnap látott angolokhoz.

Az esélyeknek megfelelően Spanyolország – Chilét legyőzve – az első helyen jutott be a H-csoportból a nyolcaddöntőbe, de a vereséget különösebben a dél-amerikaiak sem bánták, tekintve, hogy a Svájc–Honduras találkozó alakulása kedvezett nekik. A spanyol és a chilei válogatott pénteken közel sem a maximumot adta ki magából, biztos vagyok abban, hogy mindkét gárdában bőven maradtak tartalékok.

Kezdeném talán a chilei kiállítással, amely nem volt jogos. Ismét olyan ítéletet láthattunk a játékvezetőtől, ami elhamarkodott döntés volt a részéről, és ami erősen befolyásolta a mérkőzés végkimenetelét. Mert ha a bíró nem állítja ki a harminchetedik percben Marco Estradát, akkor – véleményem szerint – Chile ennél sokkal komolyabb gondot okozott volna a spanyoloknak. Egyrészt maga az eset nem is volt szabálytalanság, de ha még az is lett volna, nem volt kirívóan durva, látványos dolog, ráadásul a támadásból gól született, ilyenkor kegyesen nem kell észrevenni az ilyesmit.

A kétgólos előnybe kerülő spanyolok tíz ember ellen csak annyit hoztak ki magukból a folytatásban, amennyit a helyzet megkívánt, ami a győzelemhez feltétlenül szükséges volt. Chilének pedig tíz emberrel két gólt kellett volna ledolgozni, ami Spanyolország ellen szinte lehetetlen küldetés. A spanyolok nem feltétlenül akartak már gólt szerezni, nem mindenáron törekedtek a különbség növelésére. Sőt, tőlük kicsit szokatlanul a biztonsági játékra rendezkedtek be, ami ugyebár kevésbé látványos. Én ennek tudom be a cserét is, amikor Torrest Fabregas váltotta. És az Arsenal karmestere szélsőként próbált játékba lépni, nem csodáltam, hogy abszolút nem találja a helyét.

Chile nem kis részben önmagát hozta ilyen nehéz helyzetbe, hiszen mindkét kapott gólnál erősen besegített a spanyoloknak. Különösen az elsőnél, amikor Claudio Bravo kapus rendkívül fölöslegesen futott ki messze a kapujából, és újabb hibaként felszabadítás helyett „gólpasszt" adott David Villának. A két gól mellett én a korán beszedett sárga lapokat sem igazán értettem, abszolút fölösleges szabálytalanságokért, ami már akkor önmagában hordozta a kiállítás lehetőségét. Mint ahogyan az be is következett egy második sárga lappal Estrada esetében.

Ettől a mérkőzéstől, bár előzetesen többet vártunk, aligha lehet hosszabban értekezni, talán zárszóként csak annyit, mindkét csapat képes ennél jobb teljesítményre. A spanyolok a péntek estinél többet ki tudnak adni magukból támadásban, ha a helyzet és az ellenfél úgy kívánja, miként az egyébként szimpatikus chileiek is többre hivatottak, főként tizenegy emberrel.

Nagyon jó iramú, színvonalas, élvezhető mérkőzés volt a Németország-Ghána találkozó. Örülök az afrikai együttes továbbjutásának, mégiscsak más így a folytatás, mintha a szerbekkel még egy európai gárda jutott volna be a tizenhat közé.

A németek Ghána elleni találkozójában az volt a legjobb, hogy mindkét csapat győzni ment ki a pályára és azért mindent megtett. Felvállalták a nyílt játékot, a bátor támadófutballt, ami a semleges néző számára mindig szimpatikus, mert izgalmassá, fordulatossá teszi a találkozót.

Persze rögtön kidomborodott a németek taktikai fölénye, ami miatt az európai csapatok mindig előnyt élveznek, ha más kontinens képviselőivel találkoznak. Ezúttal sem történt másként, de a ghánai játékosoktól olyan cseleket, megoldásokat láttam, amivel biztos sok szimpatizánst szereztek maguknak. Én is drukkolok nekik. Nem véletlenül tartják őket a kontinens legjobbjainak, szerintem ezen a mérkőzésen ezt bizonyították is, dacára a vereségüknek. Hiányoztak volna a tizenhat közül, nekem legalábbis mindenképpen. Úgy vagyok vele, hogy jobb, ha minél vegyesebb a leosztás, szeretem, ha több földrészről jönnek össze a válogatottak az egyenes kieséses szakaszra. Színesebb futballt láthatunk majd, mintha plusz egy európaiként a szerbek jutottak volna tovább.

Végül nagy meglepetés nem történt, az a két csapat lépett tovább a csoportból, amelyet eleve esélyesként tarthattunk rá, gondolok a németekre és a ghánaiakra.

A nyolcaddöntőben nagyon érdekes csatának ígérkezik a Németország-Anglia találkozó, amelyet már most érdeklődve várok, és amiben előbbiek továbbjutására tennék, lévén eddig sokkal meggyőzőbben futballoznak a világbajnokságon, mint leendő ellenfelük. Az angolok ugyanis messze nem tudják azt a jó futballjukat mutatni, mint amit a selejtezőben láthattunk tőlük. Persze, az egymeccses csatáknak mindig megvan a maga varázsa.

Magabiztosan nyert Brazília 3–1-re a jobb sorsra érdemes Elefántcsontpart ellen, én azonban a dél-amerikaiak szimpatizánsaként sem volt elájulva ettől a győzelemtől, méghozzá a mutatott játék miatt.

Ez a brazil csapat nekem semmiben nem hasonlít egy brazil válogatotthoz. Olyan hidegvérrel játszanak, amit az angoloktól várna el az ember, a precizitásuk a németekével vetekszik, a labdatartásos, labdajáratós, sokpasszos, méterről-méterre haladunk előre játékuk pedig a spanyolokat idézi.

Sajnos egyikbe sem férnek bele az igazi futballtrükkök, a cselek, a megindulások, a szólók, a látvány, amiért a semleges futballszurkoló a brazilok meccsére kíváncsi leginkább, és nekik szurkol mind közül.

Nekem hiányzik egy Zico-féle egyéniség, aki bármikor képes volt elkápráztatni a nézőket, hogy Ronaldinhót már meg se említsem. Ez nem a „joga bonito", ez Dunga-taktika. A szövetségi kapitány által elvárt játékot azonban tökéletesen hozzák, senki nem lóg ki a sorból, még Robinho is sokkal inkább lelkes csapatember, mint futballzseni. Őt azért szeretjük, mert nagyon meg tud indulni, nem azért, mert a hatvankettedik ötméteres passzt is pontosan adja.

A Elefántcsontpart elleni mérkőzésről mindent elmond, hogy az első félidőben egy brazil helyzetet láttam, amelyből Luís Fabiano a gólt szerezte, az ellenfél ugyancsak egyetlen árva kísérletig jutott, ám abból nem született gól. Hogy azt ne mondjam, nem igen tettek meg mindent a pályán lévő felek a nézők kiszolgálásáért, de tudom, az eredményesség oltárán bizony áldozni kell.

Elefántcsontpart az elúszó mérkőzésen durva szabálytalanságokkal próbált meg emlékezetes alkotni, mit mondjak, nem lopták be magukat a szívembe, gondolom, sokan másokéba sem. Eléggé el lehettek keseredve, hogy igazából helyzetek közelébe sem jutottak, miközben a világbajnokság előtt milyen nagyra törő terveik voltak. Ehhez képest támadásaik sorra elhaltak a jól szervezett brazil védekezésen. Milyen furcsa ezt leírni, ahogy régen a támadófutballban, úgy most a védekezésben válik lassan etalonná a brazil válogatott.

A Németország–Szerbia találkozón egyértelműen utóbbiak akarata érvényesült: biztonsági taktikát választva a kivárásra játszottak, a kontrákban és az ellenfél hibájában bíztak. Számításuk bevált, de ehhez kellett a németek ezúttal nem túl meggyőző játéka, valamint egy szerintem túl szigorúan megítélt kiállítás is.

A spanyol játékvezető, Alberto Undiano nagyon könnyen osztogatta a sárga lapokat, amik persze a szabályok szigorú figyelembe vételével jogosnak tűntek, de azért nem volt olyan durva ez a találkozó, hogy minden esetben azonnal indokoltnak tűnt a fegyelmezés. Különösen igaz ez Miroslav Klose kiállítására, ami szintén lapot érő buktatás volt, de egy, a játék szellemét figyelembe véve bíró ilyenkor nem ad második sárgát, csak egy utolsó utáni figyelmeztetést. Ezzel a kiállítással ugyanis döntő mértékben befolyásolta a találkozó végkimenetelét.

A szerbeknek nagyon gyorsan sikerült kihasználni az emberelőnyüket a kiállítás miatt kicsit megzavarodott németek ellen, onnantól kezdve pedig még inkább nyeregben voltak, mint addig.

Bár azt így sem állíthatom, hogy győzelmet érdemeltek a szerbek, mert ez még így is egy döntetlenszagú találkozó volt. A németeknek tíz emberrel játszva is reális esélyük volt a pontszerzésre. Sőt, a helyzeteik alapján még a fordítás sem volt elképzelhetetlen, legalábbis a játékukban benne volt annak is a lehetősége. A németek azonban a befejezéseknél ezúttal nem voltak túl szerencsések, elég csak Lukas Podolski kihagyott büntetőjére utalni, amit ilyen szituációban nem kihasználni több, mint luxus...

A németek elmaradtak attól a látványos játéktól, mint amit az első fordulóban láthattunk tőlük. Igaz, a futball egyik nagy igazsága, hogy mindenki úgy játszik, ahogyan azt az ellenfele hagyja. Márpedig ez a szerb csapat játékerőben és taktikai, fizikai érettségben nem mérhető az ausztrálhoz. Vagyis jobban mondva fordítva...

Németországtól magam is jobb teljesítményt és élvezetesebb mérkőzést vártam, miután saját maguk tették magasra a mércét a négygólos győzelmükkel a nyitó találkozójukon. Ezúttal elmaradtak ugyan attól – döntően a múltkorinál erősebb ellenfél és Klose túl szigorúan megítélt kiállítása miatt –, de szerintem a folytatásban lesznek ők ennél jobbak és az igazi arcuk inkább arra hasonlít, amit az ausztrálok ellen láthattunk, és nem arra, amelyet a szerbek ellen.

Az Olaszország-Paraguay mérkőzésen kevesebbet láttunk a futballból, mint amire számíthattunk és vágytunk, sokkal inkább a küzdelem dominált ebben a csontzenében. Bizony, kaptak, de még inkább adtak egymásnak a pályán lévők.

A találkozó színvonala nem verdeste az eget, de ezt ellensúlyozta a küzdelem és a hullámzó, kiegyenlített játék, így összességében véve nem is volt rossz a mérkőzés. Azt viszont sajnáltam, hogy egy kapushiba döntően befolyásolta a találkozó kimenetelét. És nem először a tornán! A dél-amerikaiak szerintem ki tudták volna húzni a meccset az egyetlen góljukkal és megnyerhették volna az összecsapást. Fegyelmezett, szívós játékukkal az olaszok nemigen tudtak mit kezdeni.

Az olaszokat ennek ellenére nem szabad temetnie senkinek, ők tipikusan azok, akik az ilyen nagy tornákon mérkőzésről mérkőzésre képesek jobb teljesítményt nyújtani. Meg különben is, az első meccsen a legritkább esetben szoktak brillírozni a csapatok, a németek kivételével eddig egyetlen más fajsúlyos, vagy kimondottan favoritnak tartott együttestől sem láthattunk igazán kiugró teljesítményt. De az első fordulók már csak ilyenek – a második körben megérkezik a színvonal is.

A pénteki nyitónap két találkozója közül a délutáni számomra élvezhetőbb volt, míg este a franciák a játékukkal csalódást okoztak.

A világbajnokság nyitányán élvezetes mérkőzést játszott egymással Dél-Afrika és Mexikó. Tshabalala bombagólja minden bizonnyal sokáig emlékezetes marad, nagyon jól eltalált lövés volt a házigazdák vezető, egyben a torna első találata. Bár az igazság az, hogy hiába a nagy gól, nem érdemeltek győzelmet, a döntetlen abszolút reális végeredménynek tekinthető.

Ellenben a második meccsről nehéz jót mondani és pozitívumot kiemelni. Különösen igaz ez a franciák esetében. Tőlük azért többet, mást várt volna az ember, hiszen csapatukban sok jegyzett játékos kapott szerepet. Ehhez képest azonban hiába látszódott rajtuk, hogy egyénileg ellenfeleik fölé nőnek, játékuk abszolút egyénieskedő is volt. A csapatjátéknak a nyomát sem lehetett felfedezni náluk, az összjátékot, mint olyat, mintha hírből sem ismerték volna. Ennek nem is lehetett más az eredménye, mint amit láttunk: a céltalan, sehová nem vezető futball.

Uruguay jól megszervezte a játékát, védelme fegyelmezetten visszazárt, a megszerzett labdákat pedig a kontrákban bízva próbálta minél gyorsabban eljuttatni Diego Forlánhoz. Az ő világbajnoki teljesítményüket Forlán játéka és eredményessége határozza majd meg. A franciák ellen is megvoltak a helyzetei, de nem tudta kihasználni azokat. Meg vagyok győződve róla, hogy a folytatásban is odaér majd a kapu elé, miként azt is biztosra veszem: nem mindig fogja azokat kihasználatlanul hagyni, ugyanis annál ő sokkal jobb játékos...